Az író minket kért meg levele közlésére, melyet dr. Ötvösön keresztül jutatott el hozzánk.
Tisztelt dr. Semmilyen Zsolt!
Talán a legnagyobb meglepetésem ez évekből, hogy megtudtam: Magyarország nem keresztény ország. Ez az ország, mely fennen hirdette, hogy ezer éven át "védte a keresztény műveltséget" a barbár Kelettel szemben, igazán nem lett soha kereszténnyé. Szűz Mária országa lényegében kevéssé keresztény, mint a kopt Abesszínia. Természetesen vannak itt keresztény felekezetek, és vannak hithű keresztények is. De a nemzet egésze, nemzeti életének legmélyebb reflexeiben nem keresztény, úgy, mint ahogy egy svéd, dán, finn, angol, francia vagy olasz "keresztény".
A kereszténység két alaptételre épül fel: "Szeresd felebarátod, mint tenmagad" és: "Az én országom nem e világból való." A magyarság ezt a két tételt soha nem tudta igazán szívével megtanulni. Egy dán sem szereti minduntalan és folytonosan felebarátait, mert az emberek undokak; de keresztény országok lakossága a döntő pillanatokban többségében valahogyan keresztényien viselkedik, tehát az emberi szolidaritás, a humánum, a részvét szellemében cselekszik, mint az elmúlt évek nehéz vizsgái megmutatták.
Magyarország a legnehezebb kérdésekben és órákban nem viselkedett keresztényien, önmagával szemben sem, másokkal szemben sem. Nem, akármilyen harsányan bizonygatták is a magyar kereszténységet a különböző társadalmi és felekezeti kurzusok, a magyar társadalommal nem "történt meg" az elmúlt ezer évben az, hogy kereszténnyé legyen, ahogyan ez megtörtént a Nyugat népeivel. Pogány és barbár nép maradtunk.
A kereszténység igen nagy erő. Talán az egyetlen kivezető erő ebből az anarchikus zűrzavarból, amelybe a világ süllyedni látszik. De féltem a kereszténységet az Egyháztól. És féltem a papoktól. Két kereszténységről beszélünk, az Egyház, a papok, és mi, másféle keresztények, akik az egyház és a papok szemében valószínűleg pogányok és eretnekek vagyunk. Én csak olyan kereszténységben hiszek, mely tagadja a nemzeti és a földi hatalmat. Az Egyház és a papok akarják a földi hatalmat; s ezért lehet "sikerük", de igazából erőtlenek.
És ha továbbra is papi iskolára bízzák az ifjúság nevelését, akkor a demokrácia elvesztette minden fejlődési lehetőségét. A szellemi vezetők nagy feladata lenne, hogy a politikától, s mindenféle dogmatizmustól, felekezeti monomániától függetlenül kereszténységre tanítsák ezt a nemzetet, igazi keresztényt neveljenek belőle, miután - ezer év előtt - már megkeresztelték. Egy vallási pátosztól mentes kereszténységre gondolok, tehát a valóságosra. Egy északi vagy nyugati ember rögtön megértené, mire gondolok - a magyar még sokáig képtelen erre. S nem csak a felebaráti szeretet parancsát, nem: a másik nagy keresztény törvényt sem érti. "Az én országom nem e világból való" elképzelhetetlen számára. Csak abban hisz, amit megfoghat, kapzsin, zsugorian, pogányul.
Summa summarum, nem akarok "keresztény demokráciát", melyről bizonyosan tudom, hogy rövidesen nem lenne keresztény, sem demokrata.
Üdvözlettel,
Márai Sándor
